Szóval az úgy volt, hogy reggel 8-kor indultunk el Brugge-ből Calais-ba, hogy elérjük a 10.55-ös kompot át Doverbe (1,5 órával az indulás előtt meg kellett érkezni). Még sosem voltam Franciaország északi részén, de pont ilyennek képzeltem: síkság, amíg a szem ellát, tehenek legelésznek, és kissé ködös az idő. A kikötőbe érve pedig teljesen igazoltnak tekintettük azt az elképzeléünket, hogy így sokkal izgalmasabb az egész, mintha repülővel jöttünk volna. A komp 1,5 óra alatt teszi meg a két ország között az utat a csatornán, ami nekem szinte fel sem tűnt, elment az idő nézelődéssel meg ámuldozással. Bezzeg az angolok... A hajó két szintje repülőtérhez hasonlóan van kialakítva, parfümbolttal, étteremmel, kávézóval, ami tulajdonképpen hasznos dolognak nevezhető, de azt a mai napig nem értjük, hogy amire mi a kocsitól feljutottunk a második emeletre, addigra a többi utas hogy tudott kaját kérni, azt kifizetni, és félig el is fogyasztani.

Doverban a fehér sziklák és a doveri vár köszöntött minket, na és persze a baloldali közlekedés. Még Calais-ban kitettem a tanuló vezetőt jelző L betűt a kocsi hátsó szélvédőjére (előző éjszaka festettem egy olyan 12 színt tartalmazó temperával, amiben nem volt piros), de még így is elég félelmetes volt a gondolat. Aztán elég hamar megszoktuk, nekem teljesen ráállt az agyam, pedig nem is vezettem, csak ültem az anyósülésen, és mondogattam minden bekanyarodásnál, hogy jobbra nagy ív, balra kis ív. Vannak egyébként tök logikus dolgok benne, az első autópályás körforgalom viszont rendesen meglepett minket, mert egy fél erdőség alkotta, volt benne egy felüljáró is, aztán kiderült, hogy ez náluk alap. Azon mondjuk még mindig el kell gondolkoznom, hogy merre nézzek, ha át akarok menni az úton gyalog, meg bal kézzel váltani sem lehet valami szuper, szerintem ha ilyenre kerülne a sor, újra kéne indítani az agyamat.

Innentől csak mentünk és mentünk (közben bevezettem a családot a fish & chips rejtelmeibe), amíg meg nem érkeztünk Bangorbe. De erről inkább a következő posztban.