Hát mára sem lettem jobban, sőt. Nem akarok a következő egy évben végig beteg lenni, úgyhogy ágy- és szobafogságot rendeltem el magamnak. Közben iszom a meleg teát meg eszem a mézet, hátha lesz valami. De legalább van végre időm meg lehetőségem blogolni.

Megvolt az első egy hét az egyetemen, de még mindig nem tudok konkrét véleményt mondani róla. Anyira más az egész, mint otthon, minden tekintetben. Az egyik tanárom, aki a fogyasztói pszichológia órát tartja (mellesleg a Harvardon PhD-zett, nevermind), eddig mindkét alkalommal úgy jött be, hogy hozott 4-5 csomag kekszet, hogy együnk. (Ennyit még egy nemzet nem eszik, az tuti.) Az első órán azt is elmondta, hogy ő általában 15-20 percet késik, szóval ritka alkalom, hogy időre odaért. Ami mondjuk nem igaz, mert azt hittem, el fogok késni, közben én voltam az első, aki odaért a 30 emberből. De ők nem feszülnek ilyesmiken. A legnagyobb és legkellemesebb különbség a magyar oktatáshoz képest talán az, hogy itt egy tanár, aki nem akárki a saját szakterületén, nem száll el magától, és úgy tart meg egy előadást, hogy minden második mondata valami kis poén. Emellett teljesen egyenrangú félként kezel, és kezdettől fogva úgy áll hozzá a témához, hogy teljesen természetes, ha mi jobban tudunk valamit, mint ő. Na hát ilyesmiben nem nagyon volt részem az ELTE-n. A szóban forgó tanár vezetékneve egyébként Intriligator, amiről az első alkalommal azt hittük, hogy valami képregényben szereplő szuperhős neve (úgy is néz ki amúgy), és csak a diákok aggatták rá, de neki tényleg ez a neve. 

Lehet, hogy csak torzítva észlelem a valóságot, de talán már több fura akcentust megértek, mint az előző héten. Például többször megértettem, mit kérdez Young Jun, a koreai fiú (a jobb szélén), akitől szinte mindennap megfájdul a hasam, annyit röhögök rajta. A srác járt 2 évet Bangorbe, itt diplomázott le, és még mindig nem tud nagyon elmondani úgy egy mondatot, hogy akár az angolok megértsék. Eddig azt hittem, hogy tényleg nem tud angolul, aztán kiderült, hogy tud ő, teljesen jó szókincse van, csak annyira pösze szegény, hogy egyszerűen nem lehet kivenni, mit akar mondani. Ha iszik egy pohár bort, akkor tiszta vörös lesz a feje, izzadni kezd (ez állítólag az ázsiaiakra általában igaz, az eltérő alkohollebontásuk miatt van), és elkezdi kikérni magának, hogy az ő neve Andrea, és ő katolikus. Amióta megtudta, hogy én is katolikus vagyok (vagy legalább is a családom az), azóta akármilyen buliról van szó, mindig mondja, hogy ő jön velem, mert mi, katolikusok tartsunk össze. Persze ha olyan dologról kezd el beszélni, ami nem éppen fér össze egy hithű katolikus eszméivel, akkor jelzi, hogy ő nem strong catholic, annyira azért nem katolikus. Ákossal arra a következtetésre jutottunk az öltözködése alapján (szerintem jött vele a stylistja is, annyira jól öltözködik), hogy az apja valószínűleg fegyverkereskedő, így simán kicsengeti azt az x ezer fontot, ami ahhoz kell, hogy a fia kb. 10 év alatt elvégezze itt az egyetemet. 

A különféle akcentusokra visszatérve még annyit, hogy már olyan is volt, hogy az angolok nem értették, miről magyaráz az ír lány, én meg igen. Meg az is eléggé vicces, amikor előadás közben azt próbálgatja a tanár, hogy a process szót /'prɑsɛs/ -nek vagy /'prəʊsɛs/ -nek ejtse. Olyan gusztustalan keverék akcentusom lesz, hogy a világnak vége.