Tavasz van! De tényleg! Annyira szépen süt a nap mindennap! Elég fura, mert amikor nem kell egyetemre mennem, csak akkor van ilyen szép idő, hétfőn meg kedden borult volt. Épp az előbb ettem ropogós algát ebédre (tudom, elég undorítóan hangzik), és azon gondolkdotam, hogy simán felhozhatnék 1-2 marékkal délelőttönként, amikor lemegyek a tengerhez.

Az utóbbi egy hétben megint volt pár hajtépős pillanat a britek butasága kapcsán, párat elmesélek, tanulságos...

A hülyeségek áradata talán ott kezdődött el, amikor egyik délelőtt az egyik lakótársam (neveket nem mondok, mert a Google Translate nagy úr) olyat akart reggelizni, hogy forral vizet, és abba beleüti a tojásokat. Tőlem kérdezte, hogy ilyet meg hogy kell. Mondtam, hogy nálunk van egy hasonló kaja, azt úgy hívják, rongyleves, de abban azért van más is, nem csak víz meg abban úszó tojáscafatok. Úgy tűnt, meggyőztem, mert letett erről a tervéről, és úgy döntött, hogy akkor tojásrántottát eszik. Ismét hozzám fordult tanácsért, mert ő eddig még csak mikróban csinált (wtf??). Elmondtam neki szépen a tojásrántotta készítésének bonyolult menetét, meg is jegyeztem, hogy hát ez milyen jó kis étel, mert kb. 1 perc alatt kész van, nem lehet elrontani; még olyan tippeket is adtam neki, hogy hogyan fűszerezze, hogy kicsit érdekesebb legyen. Elkezdtem mosogatni, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a teflon serpenyőben villával veri fel a tojásokat. Azt hittem, teflon-fém témakörben nekem itt már senki nem tud meglepetést okozni, ugyanis a tök új serpenyőnkről 1 hét alatt lejött a teflonbevonat még szeptemberben, mert szinte mindig fémcuccokkal kaparták az alját sütés-főzés közben. Egyébként direkt külön elmagyaráztam a szóban forgó lakótársnak, hogy egy TÁLKÁBAN verje fel először a tojásokat. Na mindegy... Mosogatok tovább, erre hallom, hogy teljes erővel kaparja villával a serpenyő alját, mert hogy ragad oda a tojás. Olajat nem raktál alá? - kérdezem. Ja, hát azt elfelejtett. Édes jó Istenem! Innen már csak annyit tudtam tenni, hogy a kezébe nyomtam egy műanyag lapátot (mi a neve ezeknek?), hogy azzal próbálkozzon, azzal talán jobban fog sikerülni; és kimentem a konyhából.

A másik csodálatos történet tegnap esett meg. Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) publikációkra meg mindenféle tudományos írásra vonatkozó útmutatójának 5., illetve 6. kiadása közötti eltérésekről töltöttünk ki egy 2x50 tételes tesztet (a legjobb szórakozás!) a  piszchológia masteresekkel egy kb. 13 fős csoportban. Az egyik kérdés az arab és a római számok használatára vonatkozott. A csoportvezető, aki idén fog doktorálni, rögtön úgy kezdte, hogy megkérdezte, tudjuk-e, mi a kérdésben szereplő számok között a különbség. Mondanom sem kell, hogy úgy tűnt, én voltam egyedül az asztalnál, aki tisztában volt vele (rajtam kívül szinte mindenki brit, volt 1 japán, de ő valószínűleg azt se értette, miről beszélünk). Nehéz volt magamban tartani azt a felordítást, hogy ez első osztályos tananyag MÁS országokban, miközben a PhD-s azt magyarázta, hogy tudjátok, a V-k meg I-k. Valaki még ezek után is visszakérdezett (27 év körüli lány), hogy akkor az arab, az melyik, majd később a doktorandusz még hozzátette, hogy ha jól emlékszik, akkor a VIII. Henrikben a nyolcadikat, azt "ilyen római számokkal" írják. Erre mindenki furcsán nézett rá, hogy dehát ők erről még nem is hallottak.

Tudom, hogy ez most már így egy szuperhosszú poszt lesz, de ide kapcsolódik még, hogy a "tojásrántottás" lakótársam töriből csinálta az A-leveljét (emelt óraszámban tanulta, talán nálunk az emelt szintű érettséginek meg fakultációnak lehet megfeleltetni), és soha életében nem hallott még Pearl Harbourról, még a filmből sem. Azt mondta, ő annyit  tud történelemből, hogy VIII. Henrik VII. Henrik fia volt. Azt nem kérdeztem, hogy le tudja-e írni a nevükben szereplő számot azokkal a bonyolult krikszkrakszokkal.

Nem tudom egyébként, hogy mennyivel boldogabb az életem így, hogy ismerem a római számokat meg Anglia történelmét elölről-hátulról. De azért az elborzaszt, hogy egy végzős pszichológia szakosokkal teli előadóban senki nem hallott még Kosslynról és az ő mentális forgatásos kísérletéről (még jegyzőkönyvet is írtunk belőle az ELTE-n), a kognitív disszonanciáról (legelső órán megtanultuk az ELTE-n), és a tanár cinikusan kérdez vissza, amikor megemlítem Heider nevét meg az egyensúlyelméletet, mert azt gondolom, ez a legalapabb alapok közé tartozik (ő az, aki a Harvardon PhD-zett). A PhD-s fiúnak, aki segít a szakdolgozatomhoz megcsinálni a kísérletet, én magyaráztam el, hogy a SOA és az ISI más (ez most a viselkedéselemző olvasóimnak szóló információ), közben meg csomó kísérletet megtervezett és levezényelt már. Itt máson vannak a hangsúlyok (azt mondjuk nem értem, hogy tudott eddig úgy boldogulni, hogy nem volt tisztában a SOA jelentésével). Így, hogy tudom, milyen érzés ilyen mélyen ismerni a pszichológia mindenféle irányzatát, kutatóit és azok elméleteit, nagyon örülök, hogy én ezekről mindről tudok. Fordított esetben nyilván nem zavarna, mert nem is tudnék a létezésükről. De nem olyan szörnyű az az ELTE (néhány szempontból), mint ahogy gondoltuk/juk.