Ma volt talán az első nap, amikor kicsit egyedül éreztem magam. Eljöttem a táncról (ahol szintén nem egyedül voltam), beugrottam az Aldiba bevásárolni, és hazafelé a hideg alkonyati szélben kicsit eszembe jutott, hogy a velem együtt lakó angol lányoknak fogalmuk sincs, hogy nekem mennyire más ez, mint az otthon.
Már egy hete nem ittam kávét (egyszerűen nem volt időm se főzni, se venni), és elhatároztam, hogy ma muszáj. Kétszer is nekifutottam, de valamiért nem működött úgy a kis kotyogós, mint a múltkor, csak sziszegett össze-vissza. Hosszas tanakodás én próbálkozások sorozata után rájöttünk, hogy valószínűleg hiányzik egy része. Én gyanítottam, hogy valami ilyesmi lehet a dologban, aztán Carla mondta, hogy szerinte is ez lehet, mert amikor mosogatott, akkor próbálta az összes részét összeszedni, de nem biztos, hogy sikerült. Vki szakértő segítsen (mama?): ugye van olyan szűrőszerű rész, amit külön rá kell tenni a kávéra? Mert ha igen, akkor azt nem találjuk.
Az egyedüllét-érzés kb. eddig tartott, mert ekkor megbeszéltünk Sefrannal (I hope you're happy to read your name here, not only Young Jun's), az egyik spanyol fiúval, hogy elmegyünk valahova kávézni, mert nekem már nagyon szükségem van rá. A spanyolokkal tudom szokások terén egyébként a legjobban megérteni magam: ők képesek rajtam kívül reggel 7-ig bulizni (itt a helyek 3-kor bezárnak, akkor is ha dugig vannak), éjfélkor vacsorázni, vagy éppen éjjel 11-kor kávézni. A Varsityban kb. fél óra után összefutottunk Paullal és 3 másik lánnyal a szakunkról. Elég vicces, mert ők még mindig azon feszülnek, hogy nem ismernek senkit, és kellene ismerkedős esteket tartani, közben én már min. 2-3-szor voltam bulizni a szak felével, és messziről integetünk egymásnak. Hát hiába, a kokszozás összehozza az embereket.
Az új tervem pedig az, hogy ha nem fogok dolgozni (úgy néz ki idáig, hogy kevesebbet költök kajára, mint otthon, vagy kb. ugyanannyit, a ruha is olcsóbb lesz, ha veszek), vagy csak alkalmanként (pl. pszichológiai kísérletekben résztvevőként), akkor a cél az egy év végére az, hogy valamilyen szinten megtanuljak spanyolul. Eddig is szerettem volna, mert az angolon és a francián kívül jelenleg ennek az európai nyelvnek látom egyedül értelmét (franciául meg nem igazán akarok tanulni), és ez most elég jó alkalom. Ha az angol mellett képes lennék spanyolul is normálisan beszélni, akkor az már egy elég jó dolog lenne, kezdenék megnyugodni nyelvek terén. Elég sok mindent értek már, amit Sefran mond, mert nagyon hasonló a portugálhoz, néha pedig latinból ki tudom következtetni. Töltöttem le okos nyelvkönyveket, majd kiderül, mennyi időm lesz rá a későbbiekben. Amúgy Kristinának köszönhetően litvánul is tudok már pár dolgot (boldog születésnapot, egészségünkre, szia), de ennek a nyelvnek az esetében hosszú távon megelégszem ezzel a szintű nyelvtudással, azt hiszem.
Azon ma egyébként teljesen kiakadtam, amikor a kedves angol csoporttársaim megint elmagyarázták, hogy az angol anyanyelvűek számára képtelenség szinte megtanulni idegen nyelveket, mert az angol annyira más, mint mondjuk a spanyol vagy a francia. Amikor próbáltam emlékeztetni őket, hogy ezek rokon nyelvek, mind indoeurópai, a magyarnak meg mondjuk semmi köze az angolhoz, akkor nem nagyon értették, hogy miről beszélek, továbbra is erősködtek, hogy van alapja annak, hogy szinte egy angol sem beszél semmilyen idegennyelvet. Kifejtették, hogy a spanyol azért nehéz, mert olyan sorrendben vannak a mondatrészek, hogy alany, aztán állítmány, de egyszerűen nem veszik észre, hogy az angolban ugyanez van. Segghülyék, ha finoman akarok fogalmazni. Közben meg rohadt nagy mázlisták, hogy ezt az anyanyelvet adta dobta nekik a gép, de a lelkem mélyén jó érzés, hogy tudom, honnan jöttem, és mégis itt vagyok, mégis itt beszélgetek velük, az ő anyanyelvükön.
