Itt vagyooook!!! Délután 3-ra már megérkeztünk, ugyanis korábban értünk ki reggel a Csalagúthoz, és ilyenkor automatikusan fel lehet szállni a foglalt előtti járatra.* Baromi rugalmasak olyan szempontból is, hogy ha 2 óránál nem késik többet az ember, akkor még elmehet a legközelebbi vonattal mindenféle plusz díj fizetése és új jegy vásárlása nélkül. Nagyon vicces volt egyébként a beszállásig vezető út: a franciák úgy körülbójáztak mindent, hogy labirintusra hasonlított a szerelvényhez vezető néhány kilométer. Apa szerint azért csinálták ilyenre, hogy az angolok eltévedjenek, ha háborúra kerülne a sor. Jobb magyarázatot nem találtunk, úgyhogy ezt elfogadottnak lehet tekinteni. 8:50-kor indultunk el Calais-ből, és az időeltolódás miatt 8:25-kor értünk Folkestone-ba. Tiszta sci-fis időutazás-feeling.
Az utolsó kb. 150 km-t autópálya helyett olyan útvonalon tettük meg, amely a hegyek között vezetett, de néha betért egy-egy tipikus gyönyörű walesi városkába. Láttunk rengeteg birkát, akik főként abban különböztek az otthoniaktól, hogy egyrészt jó hosszú farkuk volt (ebben egészen a levágása pillanatáig amúgy nem különböznek a magyaroktól), emellett pedig olyan fehérek, mintha ki lennének mosva. Az eső biztos megteszi hatását... A legtöbbnek jó hosszú volt már a szőre, így egy-egy úgy nézett ki, akár egy fehér perzsamacska.
Bangorben a főbérlő várt bennünket, aki elmondott még pár tudnivalót, aztán hagyott minket pakolni. Édes ember egyébként, direkt hozott nekünk tejet, hogy ha a 2200 km utazás után azonnal teázni szeretnénk, akkor nehogy kielégítetlen maradjon ez a vágyunk. Később arról is biztosított, hogy ha esetleg nem lenne egyetlen barátom sem (amiben biztos, hogy nem így lesz, de ha mégis), vagy szomorú leszek, akkor nyugodtan hívjam fel. Nem biztos, hogy tud segíteni rajtam, de majd mond olyat, aki ilyen. (Elképzeltem, mekkora valószínűséggel zajlik le egy ehhez hasonló beszélgetés a főbérlővel Magyarországon...)
Felcuccoltunk mindent a szobámba, aztán becsekkoltam szüleimnek a hotelbe. Most itt ülök egy bőröndökkel, táskákkal, szatyrokkal és zsákokkal teli szobában, rettentő fáradt vagyok (hála annak, hogy kiderült, a tegnapi szálláson a szobában is van net), sört iszom, és azon gondolkodom, hogy érdemes-e ma nekikezdeni a pakolásnak. Holnap még lesz egy utunk a legközelebbi Ikeába, ami mondjuk nincs olyan közel, mert Liverpool alatt van, ami kb. 1,5 óra innen autópályán.
Az előbb átjöttek még anyáék, és elmesélték, hogy voltak vacsorázni abban a pubban, ahol múltkor is ettünk, és most tele van fiatalokkal, de ne tudjam meg, mennyire kövérek és rondák. Szép kilátások... Én azért továbbra is optimista vagyok, és abból indulok ki, hogy a nagy számok törvénye alapján 10.000 diákból már csak lesz olyan is, akire mindenféle rossz érzés nélkül rá lehet nézni.
A legjobb mindezek ellenére továbbra is az, hogy ingyen hallgathatom a last.fm-et rádióként, mert ez a UK!!!!!
*Azt akartam még mesélni a csodálatos self check-inről, hogy odamegy az ember, bedugja a bankkártyáját, amivel a jegyet vette, és az alapján felismer a rendszer, kinyomtatja a papírt, amit a visszapillantóra kell akasztani, és már lehet is beszállni. Elragadtatásom csak tovább nőtt (így már szavakba is alig önthető), amikor kiderült, hogy még ezt sem kell megtennünk, rendszám alapján kiírta a gép a foglaló nevét, kaptuk a cédulát, hajrá.
