Na, hát ilyen ideges se voltam, amióta itt vagyok. El kellett jönnie ennek is. (Bár ne jött volna...) 

Az egész ott kezdődött, hogy felkeltem ma reggel, a telefonom 09:46-ot mutatott, örültem, mint majom a farkának, hogy de ügyes vagyok. Kinyitottam a laptopot, hát ott már dél is elmúlt (jelenleg az Apple-nek jobban hiszek, mint az LG-nek), ááá. Na de nevermind, itt van nekem egy jó hosszú délután, ami alatt megválthatom a világot is. Aztán letöltöttem az e-maileket...

Drága jó landlordunk írt (szokása 50-60 soros e-mailekkel bombázni minket minden másnap), hogy internet gondok vannak. Muszáj lesz részleteket idéznem belőle, mert egyszerűen még mindig nem hiszem el. Kapott egy e-mailt ma reggel az internetszolgáltatónktól, hogy annyit használjuk a netet, hogy az átlépi a "fair nethasználat" kereteit. Az elmúlt hónapban állítólag 54 gigát töltöttünk le, ami már nem nevezhető "fair és reasonable"-nek, és ők az építész irodájukban havi 13 gigát töltenek le, rajzokkal, mindennel együtt (nem tudom milyen rajzok lehetnek, dolgoztam grafikusokkal a Jack Jack-es időszakban, tudom, hogy egy pici kis cd-borító hány mega, akkor a 3d-s tervek nem hiszem, hogy kijönnek 13 gigából egy egész hónap alatt).

Képzeljétek, állítólag volt olyan is, hogy egy nap a 7 ember, aki itt lakik a házban, akár 1,5 GB-ot letöltött egy nap alatt! Jééézusom! Mi lesz most??? (goreny, ha olvasod, mindenképpen szeretnék tőled kommentet látni ebben a témában.) Ha még egyszer ilyesmi történik, akkor 128 kb-re leviszik a sebességet 9-23 óra között. Azt kell csinálnunk állítólag, hogy egy napig nem használjuk at all, és akkor az lejjebb viszi az átlagot erre a hónapra. Mondjuk az ő napi 2 mega/7 ember körüli átlagukat nem hiszem, hogy valahogy is el tudnánk érni. 

Több figyelmeztetést nem küld a szolgáltató, most viselkednünk kell. Én meg írok egy "kedves" hangvételű levelet a főbérlőnek, hogy azt hittem, egy Magyarországnál fejlettebb országba költözöm, de nagyon nem úgy néz ki. Szürreális ez az egész. És mivel a szerződésben nem volt benne olyasmi, hogy korlátozva van a net, ezért jó lenne, ha más szolgáltató után nézne, mert ez így nem vidám.

Lehet, hogy futni is elmegyek, mert felrobbanok...

 Ez a bejegyzés nélkülözni fog mindenféle globális kohéziós erőt, egyszerűen csak el akarom mondani azt a pár vicces dolgot, ami az elmúlt 1-1,5 hétben történt, csak eddig lusta vagy feledékeny voltam ahhoz, hogy leírjam.

Ma volt talán az első nap, amikor kicsit egyedül éreztem magam. Eljöttem a táncról (ahol szintén nem egyedül voltam), beugrottam az Aldiba bevásárolni, és hazafelé a hideg alkonyati szélben kicsit eszembe jutott, hogy a velem együtt lakó angol lányoknak fogalmuk sincs, hogy nekem mennyire más ez, mint az otthon. 

Már egy hete nem ittam kávét (egyszerűen nem volt időm se főzni, se venni), és elhatároztam, hogy ma muszáj. Kétszer is nekifutottam, de valamiért nem működött úgy a kis kotyogós, mint a múltkor, csak sziszegett össze-vissza. Hosszas tanakodás én próbálkozások sorozata után rájöttünk, hogy valószínűleg hiányzik egy része. Én gyanítottam, hogy valami ilyesmi lehet a dologban, aztán Carla mondta, hogy szerinte is ez lehet, mert amikor mosogatott, akkor próbálta az összes részét összeszedni, de nem biztos, hogy sikerült. Vki szakértő segítsen (mama?): ugye van olyan szűrőszerű rész, amit külön rá kell tenni a kávéra? Mert ha igen, akkor azt nem találjuk.

Az egyedüllét-érzés kb. eddig tartott, mert ekkor megbeszéltünk Sefrannal (I hope you're happy to read your name here, not only Young Jun's), az egyik spanyol fiúval, hogy elmegyünk valahova kávézni, mert nekem már nagyon szükségem van rá. A spanyolokkal tudom szokások terén egyébként a legjobban megérteni magam: ők képesek rajtam kívül reggel 7-ig bulizni (itt a helyek 3-kor bezárnak, akkor is ha dugig vannak), éjfélkor vacsorázni, vagy éppen éjjel 11-kor kávézni. A Varsityban kb. fél óra után összefutottunk Paullal és 3 másik lánnyal a szakunkról. Elég vicces, mert ők még mindig azon feszülnek, hogy nem ismernek senkit, és kellene ismerkedős esteket tartani, közben én már min. 2-3-szor voltam bulizni a szak felével, és messziről integetünk egymásnak. Hát hiába, a kokszozás összehozza az embereket.

Az új tervem pedig az, hogy ha nem fogok dolgozni (úgy néz ki idáig, hogy kevesebbet költök kajára, mint otthon, vagy kb. ugyanannyit, a ruha is olcsóbb lesz, ha veszek), vagy csak alkalmanként (pl. pszichológiai kísérletekben résztvevőként), akkor a cél az egy év végére az, hogy valamilyen szinten megtanuljak spanyolul. Eddig is szerettem volna, mert az angolon és a francián kívül jelenleg ennek az európai nyelvnek látom egyedül értelmét (franciául meg nem igazán akarok tanulni), és ez most elég jó alkalom. Ha az angol mellett képes lennék spanyolul is normálisan beszélni, akkor az már egy elég jó dolog lenne, kezdenék megnyugodni nyelvek terén. Elég sok mindent értek már, amit Sefran mond, mert nagyon hasonló a portugálhoz, néha pedig latinból ki tudom következtetni. Töltöttem le okos nyelvkönyveket, majd kiderül, mennyi időm lesz rá a későbbiekben. Amúgy Kristinának köszönhetően litvánul is tudok már pár dolgot (boldog születésnapot, egészségünkre, szia), de ennek a nyelvnek az esetében hosszú távon megelégszem ezzel a szintű nyelvtudással, azt hiszem.

Azon ma egyébként teljesen kiakadtam, amikor a kedves angol csoporttársaim megint elmagyarázták, hogy az angol anyanyelvűek számára képtelenség szinte megtanulni idegen nyelveket, mert az angol annyira más, mint mondjuk a spanyol vagy a francia. Amikor próbáltam emlékeztetni őket, hogy ezek rokon nyelvek, mind indoeurópai, a magyarnak meg mondjuk semmi köze az angolhoz, akkor nem nagyon értették, hogy miről beszélek, továbbra is erősködtek, hogy van alapja annak, hogy szinte egy angol sem beszél semmilyen idegennyelvet. Kifejtették, hogy a spanyol azért nehéz, mert olyan sorrendben vannak a mondatrészek, hogy alany, aztán állítmány, de egyszerűen nem veszik észre, hogy az angolban ugyanez van. Segghülyék, ha finoman akarok fogalmazni. Közben meg rohadt nagy mázlisták, hogy ezt az anyanyelvet adta dobta nekik a gép, de a lelkem mélyén jó érzés, hogy tudom, honnan jöttem, és mégis itt vagyok, mégis itt beszélgetek velük, az ő anyanyelvükön.

És tényleg 7-es szél volt ma. Ráadásul továbbra is köhögök, nem valami jó. Holnap beszívom a tengeri levegőt, és örökre egészséges leszek.

A folyamatos fulldoklást leszámítva egész kedves volt a mai nap. 11-re mentünk az egyetemre, mert kiderült, hogy lesz ingyen ebéd az international day keretében, és hát azt mi nem hagyhatjuk ki. Éppen a rettentően international (London mellől valósuló) Paulhoz siettem, már csak pár lépcsőfok volt hátra az egyetemhez vezető killer lépcsősorból, amikor félfüllel mintha magyar szavakat hallottam volna. Először fel kellett dolgoznom, hogy nem, nem hallucinálok, ezek a szavak igazi emberekből jönnek, akik nagy valószínűséggel magyarok. Megálltam, megszólítottam őket, és hát tényleg. Turistáskodni jöttek, ami főként azért fura, mert túl sok látnivaló nincs Bangorben. Ők se nagyon tudták, merre menjenek, én a Pier felé irányítottam őket, annál (meg az egyetemnél) nagyobb látnivalót nem szabad remélni itt. Bangort érezni kell vagy mi, nem megnézni.

Sajnos az ingyen ebéd nem full English breakfastet takart (eddig mindig hatalmas terülj-terülj asztalkám várt bennünket, ha free lunchról volt szó), hanem walesi süteményszerűségeket, amikkel még nekem sem sikerült jóllaknom. 

Megint jó kis csapat verődött össze, Paulhoz és hozzám Tanja és Verena, a két német lány és Gerard, a trinidadi fiú és egy eddig csak futólag ismert kanadai fiú csatlakozott. Megismerkedtünk egy alaszkai sráccal is, aki minden amerikaiakkal kapcsolatos sztereotípiát igazolt kb. 5 perc alatt (taxival jár a 10 percre lévő koliba az egyetemről, az első ismerkedő mondata pedig az volt, hogy tegnap végre talált egy pizzériát, ahonnan szállítanak házhoz). Egyébként nincs vele semmi baj, csak tényleg nagyon amerikai.

Amint megérkeztünk volna az első városba, Caernarfonba (az itteni várban iktatják be a walesi herceget), elkezdett esni az eső, de szerencsére elég hamar elállt. Sétáltunk kicsit, aztán mentünk tovább Snowdonia felé. Sajnos nem álltunk meg, csak a buszból tudtam fényképezni, de röviden úgy tudnám leírni a látványt, hogy soha életemben nem láttam ilyen szépet. Nem annyira magasak a hegyek, a legmagasabb, a Snowdon (amit nem is láttunk a felhők miatt) is csak 1085 m, mégis annyira különlegesnek és varázslatosnak tűnnek. Talán az teszi, hogy a sziklák mellett sok a már-már ijesztően zöld rész, és a legmeredekebb és legmagasabb helyeken is legelnek birkák. Gyorsfolyású kis patakokat lehet látni mindenhol, olyan az egész, mintha beszippantott volna egy naptárfotó. Leginkább talán Kanadához hasonlíthat, de ott még nem voltam sajnos. Betws-y-Coedben álltunk még meg, itt meg kellett kóstolni Wales állítólag legjobb fagylaltját, de nem volt valami nagy szám a magyar meg főleg az olasz fagyihoz képest. Tanjával csak azért ettünk, hogy végre elmúljon a torokfájásunk.

Azt mindenesetre elhatároztam, hogy ide vissza kell jönni (Bangortől csak kb. 7 mérföld), és széttúrázni a testemet. Sok helyen láttunk sátorozókat is, az is hihetetlen élmény lehet, csak kell hozzá szereznem egy vastagabb hálózsákot. Legszívesebben örökre ilyen helyen laknék.

A képek a mai napról itt, a busz ablakát és az annak köszönhető tükröződéseket mindenki számítsa le:

http://www.flickr.com/photos/31075193@N04/sets/72157622383667505/

Ma szinte egész nap esett, de mondjuk ez annyira nem zavart minket, mert úgyis itthon betegeskedett mindenki. Most nagyon durván fúj a szél, ülök a szobámban, és rendesen megijedek időnként. Akkora befúvások vannak, hogy szegény fa, ami az ablakom előtt áll, és utolsó erejével is próbál megvédeni az utcai lámpa fényétől, mindjárt kidől. 

Na és akkor mi természetesen ilyen időben megyünk holnap kirándulni a Snowdoniára (Wales legmagasabb hegye). Anya (powered by weatheronline) előrejelzése szerint 7-es szél lesz. Nice. 

Bezzeg múlt hétvégén, amikor az egyetemi vitorlásklub kóstolójára mentünk Ákossal, akkor semmi szél nem volt (itt mindig van szél), így csak a parton, a szél erejét egy ember segítségével modellezve mutattak dolgokat, például azt, hogyan kell irányt változtatni. Most hétvégén nem tudok menni, mert holnap kirándulás, vasárnap pedig elvileg a szörfklub taster sessionje. Hát szél meg hullámok lesznek, attól nem kell tartani. (Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy betegebb nagyon már nem lehetek, a víz ugyanannyi fokos, mint a levegő, és kölönben is ez vírusfertőzés.)

A múlt hétvégi "vitorlázásról" a képek errefelé:

http://www.flickr.com/photos/31075193@N04/sets/72157622377113535/

Újabb tanmese a britek szürreális édességfogyaasztásáról és arról, hogy mennyire nem feszülnek.

Történt ugyanis a welcome weeken, pénteken, hogy délelőtt 10-kor az összes pszichológia masteresnek meg kellett jelennie az egyik pszichológiai épület kizárólag iMacekből álló géptermében, hogy tájékoztatót hallgassunk meg az egyetem internetes rendszeréről (jegyek, óravázlatok, beadandók, könyvtár, online cikkek stb.). Már annál a pillanatnál leesett nekünk Ákossal (ez volt az első napja itt), hogy ja, most egy másik országban vagyunk, hogy az egyik laborasszisztens, aki tartotta a tájékoztatót, egy zöld taréjos fiú volt. Körülbelül 5 mondatot sikerült elmondania, amikor egyszer csak megjelent egy srác a gépterem ajtajában, és azt kérdezte, hogy akarunk-e menni a strandra, mert van 2 üres busz, rajtuk 3 ember, és menjünk játszani a strandra (wtf???). Hát jó, nem kellett nagyon győzködni minket, menjünk a strandra. Az asszisztensek rögtön mondták, hogy semmi gond, majd visszajövünk máskor, és akkor informálnak bennünket. Én személy szerint mondjuk nem tartottam akkora jó ötletnek, hogy magassarkú csizmában a homokos strandra menjek, de elég könnyen megnyugtatott a buszos fiú, hogy van, aki öltönyben van, nem kell aggódni.

Felültünk a buszra, és micsoda meglepetés, azonnal elindult elölről két nagy doboz nyalóka, hogy tessék enni, mert még a végén megváltozik a "minden brit kövér, mint egy disznó" sztereotípia. Elég sokat mentünk a busszal, az úti cél (mint utólag kiderült) a szemközti Anglesey nevű szigeten lévő Benllech Beach volt. Ott közölték velünk, hogy "you have to have fun" (="nektek most jól kell éreznetek magatokat"), és kiraktak nekünk homokozólapátokat és -vödröket, röplabdahálót (fújt a szél, mint az állat, jóhogy kezdjünk el röplabdázni) és az elengedhetetlen 3-4 doboz csokit és 1-2 doboz nyalókát. Mivel kemény vagyok (mi más), mezítláb küldtem, mert nagyon jó homokos volt a part, csak hideg, mintha jégen járnék, de egész hamar megszoktam. És ettől nem lettem beteg, ellenben attól, hogy csizmában meg kabátban bementem az egyetemre, attól igen. De inkább mutatom a képeket (nem, még mindig nem néztem meg, hogy kell flickr slideshow-t beágyazni a blogba):

http://www.flickr.com/photos/31075193@N04/sets/72157622376919089/

Hát mára sem lettem jobban, sőt. Nem akarok a következő egy évben végig beteg lenni, úgyhogy ágy- és szobafogságot rendeltem el magamnak. Közben iszom a meleg teát meg eszem a mézet, hátha lesz valami. De legalább van végre időm meg lehetőségem blogolni.

Megvolt az első egy hét az egyetemen, de még mindig nem tudok konkrét véleményt mondani róla. Anyira más az egész, mint otthon, minden tekintetben. Az egyik tanárom, aki a fogyasztói pszichológia órát tartja (mellesleg a Harvardon PhD-zett, nevermind), eddig mindkét alkalommal úgy jött be, hogy hozott 4-5 csomag kekszet, hogy együnk. (Ennyit még egy nemzet nem eszik, az tuti.) Az első órán azt is elmondta, hogy ő általában 15-20 percet késik, szóval ritka alkalom, hogy időre odaért. Ami mondjuk nem igaz, mert azt hittem, el fogok késni, közben én voltam az első, aki odaért a 30 emberből. De ők nem feszülnek ilyesmiken. A legnagyobb és legkellemesebb különbség a magyar oktatáshoz képest talán az, hogy itt egy tanár, aki nem akárki a saját szakterületén, nem száll el magától, és úgy tart meg egy előadást, hogy minden második mondata valami kis poén. Emellett teljesen egyenrangú félként kezel, és kezdettől fogva úgy áll hozzá a témához, hogy teljesen természetes, ha mi jobban tudunk valamit, mint ő. Na hát ilyesmiben nem nagyon volt részem az ELTE-n. A szóban forgó tanár vezetékneve egyébként Intriligator, amiről az első alkalommal azt hittük, hogy valami képregényben szereplő szuperhős neve (úgy is néz ki amúgy), és csak a diákok aggatták rá, de neki tényleg ez a neve. 

Lehet, hogy csak torzítva észlelem a valóságot, de talán már több fura akcentust megértek, mint az előző héten. Például többször megértettem, mit kérdez Young Jun, a koreai fiú (a jobb szélén), akitől szinte mindennap megfájdul a hasam, annyit röhögök rajta. A srác járt 2 évet Bangorbe, itt diplomázott le, és még mindig nem tud nagyon elmondani úgy egy mondatot, hogy akár az angolok megértsék. Eddig azt hittem, hogy tényleg nem tud angolul, aztán kiderült, hogy tud ő, teljesen jó szókincse van, csak annyira pösze szegény, hogy egyszerűen nem lehet kivenni, mit akar mondani. Ha iszik egy pohár bort, akkor tiszta vörös lesz a feje, izzadni kezd (ez állítólag az ázsiaiakra általában igaz, az eltérő alkohollebontásuk miatt van), és elkezdi kikérni magának, hogy az ő neve Andrea, és ő katolikus. Amióta megtudta, hogy én is katolikus vagyok (vagy legalább is a családom az), azóta akármilyen buliról van szó, mindig mondja, hogy ő jön velem, mert mi, katolikusok tartsunk össze. Persze ha olyan dologról kezd el beszélni, ami nem éppen fér össze egy hithű katolikus eszméivel, akkor jelzi, hogy ő nem strong catholic, annyira azért nem katolikus. Ákossal arra a következtetésre jutottunk az öltözködése alapján (szerintem jött vele a stylistja is, annyira jól öltözködik), hogy az apja valószínűleg fegyverkereskedő, így simán kicsengeti azt az x ezer fontot, ami ahhoz kell, hogy a fia kb. 10 év alatt elvégezze itt az egyetemet. 

A különféle akcentusokra visszatérve még annyit, hogy már olyan is volt, hogy az angolok nem értették, miről magyaráz az ír lány, én meg igen. Meg az is eléggé vicces, amikor előadás közben azt próbálgatja a tanár, hogy a process szót /'prɑsɛs/ -nek vagy /'prəʊsɛs/ -nek ejtse. Olyan gusztustalan keverék akcentusom lesz, hogy a világnak vége.

Még mindig érzem a torkomon, hogy nincs rendben. tegnap este megmértem a hőmérsékletem, és 37,1 volt. Ennek végül is örültem, mert legalább dolgozik a szervezetem az alattomos freshers flu (kérem szépen ez a hivatalos neve ennek a gyalázatnak) ellen. Csak kicsit félelmetes, hogy miközben mi küzdünk ezzel a kis megfázással, az egyetemen már azokra a sarkokra is elhelyeztek fertőtlenítő pontokat a H1N1 miatt, ahol eddig nem volt. Például ha használsz egy egyetemi számítógépet, akkor előtte és utána is le kell törölgetni a klaviatúrát fertőtlenítő kendővel.

Én úgy próbálok védekezni, hogy tegnap este megettem három narancsot, egy banánt, és erre ráküldtem némi kolbászt. Meg kellene nyitni a maradék egy üveg pálinkát...

És akkor a régóta ígérgetett Beach Partyról és társairól! 

Az előbbivel kapcsolatban túl sok történetet nem tudok elmesélni, talán csak annyit, hogy rajtam rajtunk és néhány bikinis, illetve cápa jelmezes emberen kívül túl sokan nem vették komolyan, de attól még jó móka volt. Én vmi karibi lány szerűség voltam. Megint azt Octagonban kötöttünk ki, kezd a törzshelyünnké válni. Képek itt:

http://www.flickr.com/photos/31075193@N04/sets/72157622357552713/

A legnagyobb bulit pénteken csaptuk. A szomszéd utcában lakó kínai fiú, 2 kínai lány és egy thai lány áthívott minket vacsorázni. Mindenféle specialitásokat szolgáltak föl. Állítólag a kínai konyha a thaihoz képest egyáltalán nem is csípős. Good to know. Átjöttek sokan a szakomról, utána borozás közben mindenféle értelmetlen játékokat játszottunk, elkészítettük Ákossal a nagy sikerű A walesi bárdok című képet, majd úgy döntöttünk, hogy lassan mehetnénk táncolni. Bemelegítésként a mi házunkban még sikerült elfogyasztani 1,5 liter rumot koksz formájában (sokan voltunk). Ha valaki esetleg még nem hallott volna erről a zseniális osztrák találmányról, akkor elmondom, hogy úgy kell inni, hogy először megrág az ember néhány kávészemet, utána ráönt egy kis kristálycukrot, ezt mind a szájában tartja, és erre issza rá a forró rumot. Másnap én mosogattam el, gyönyörű illata volt a vízforralónak. Innen átmentünk az Octagonba, ahol Glitter Night volt, és egész éjszaka flittereket szórtak a táncparkettre. Elég jó kis szórakozás volt. Illusztrációk errefelé:

http://www.flickr.com/photos/31075193@N04/sets/72157622482345164/

Szombat este egy egyetemi szórakozóhelyre, az Academibe mentünk. Elég lapos volt a buli, de az egyik német lánynak születésnapja volt, úgyhogy maradtunk valamennyit. A Bacardi Breezerhez hasonló ital csak 2 fontba kerül, a magyar több mint 1000 Ft-os árhoz képest teljesen jó.

Buli fronton ennyi történt az elmúlt egy héten. Ennek a pár alkalomnak köszönhetően egész jól összerázódott a szak, napi kontakt van szinte mindenkivel. Egyre kevésbé félelmetes a holnap, amikor is végre elkezdődik tényleg az egyetem. 

Élek még, minden szuper, de addig hosszú bejegyzéssel nem tudok szolgálni, amíg Ákos itt van, mert annyi a happening, hogy ihaj. Kedden mindent (vagy majdnem mindent) bepótolok (remélem). Addig is képek a mai túrázásunkról.

Ma elkezdett fájni a torkom (Ákosé és egy spanyol csoporttársamé is). Valószínűleg tényleg az van, hogy az első héten itt mindenki megbetegszik, mert összekeverednek a különböző kontinensekről jött emberek, és akkor annak ez lesz a vége. Holnap jön a pálinkakúra, ha a C-vitamin nem segít.

Az elmúlt pár napban egyébként annyi zseniális mondás született, hogy egy ideig el vagyok látva bejegyzéscímekkel.

Íme a képek:

http://www.flickr.com/photos/31075193@N04/sets/72157622343849241/