Leginkább a Beach Partyról akartam inni, mert tegnap már magyaráztam eleget az egyetemről, de egyszerűen el kell mesélnem a ma délutáni teázást. Mint kiderült, ez csak azoknak volt, akik az én szakomra fognak járni (Consumer psychology with Business) vagy a fordítottjára (Business with Consumer Psychology). Ott volt több tanár is, PhD-sek is, mindenki bemutatkozott (mi is), elmondta, mi érdekli, mit csinált eddig stb. A legérdekesebb rész a ki honnan jött volt, ugyanis alig volt valaki, aki a UK-ből (4-en talán a huszonvalamennyiből). Vannak Japánból, Koreából, Kínából, Thaiföldről, Litvániából, Spanyolországból, Németroszágból, van egy indiai kinézetű lány, de már nem emlékszem, mit mondott, van a trinidadi fiú, és vagyok én is (jé). Megnyugodtam kicsit, mert az ázsiaiak kiejtéséhez képest (még azokéhoz is, akik több évet éltek a UK-ben) az enyém nem is nevezhető akcentusnak. Szerencsére amerikai tanárok is vannak, kevésbé fárasztó őket hallgatni nekem, USA sitcomokon szocializálódottnak. 

Adtak mindenféle jótanácsokat, lehet érezni rajtuk a profizmust. Azt is elmesélték, hogy az elmúlt 7 évben (amióta ez a kurzus létezik) végzettek közül egy olyan sem jut eszükbe, akik ne tudtak volna elhelyezkedni, és mindenki nagyon jó cégeknél talált állást (itt a jó alatt azt kell érteni, hogy olyan cégek, akiknél van fogyasztói pszichológiával foglalkozó osztály, mert elég nagyok ehhez, neves cégek, akik meg is fizetik az ebben a beosztásban dolgozókat). Google meg ilyenek...

Nagyon várom már, hogy milyen lesz a kurzus, egyik tanárnak izgalmasabb a kutatási témája, mint a másiknak! De ma este negyed tízkor érkezik Ákos, akit már 3 hónapja nem láttam, mert Angliában volt/van még pár hétig gyakorlaton. Szóval pár napra szüneteltetem az egyetemmel foglalkozást, amíg itt lesz, viszont holnap 10-re még be kell mennem, mert a pszichológiai MacLabben lesz egy rövid tájékoztató, hogy milyen forrásokat tudunk majd használni az egy év alatt.

Ma fél 7-re is visszamegyek még, a főépületben lesz egy pozitív pszichológiai előadás az agy és a boldogság kapcsolatáról, egy Dr. Oliver Hulme nevű vendégelőadó tartja. Alig várom már! Utána haza, fürcsi, Ákos, party. Sounds like a plan.:)

Ma megvolt a regisztráció a modulokra is. A napot fél 12-kor kezdtem az egyik pszichológiai épületben, ahol a mesterszakokat koordináló pszichológus (annál a mondatánál megvettem, amikor mondta, hogy pozitív pszichológiával foglalkozik) tartott egy rövid tájékoztatót arról, hogy mégis mi vár ránk a következő egy évben. (Nem recsegett a mikroport, nem gerjedt be, nem merült le az elem. Igen, így is lehet ezt csinálni.) A szakdolgozatot jövő ilyenkorig kell majd leadni, úgyhogy továbbra is aggódom a nyaram miatt.

Utána egy welcome ebédet szervírozott nekünk a pszichológia tanszék. Mondjuk én ebédnek annyira nem nevezném... Különféle szendvicsek, chipsek voltak, emellett szőlő és narancslé. Állítólag más szakokon ilyen sincs, úgyhogy azért örültem neki. 

Ezt követte a regisztráció a modulokra, ami számomra végtelenül vicces volt. Az összes diáknak, aki pszichológiával kapcsolatos masterre fog járni, sorba kellett állnia először a regisztrációs lapjáért, majd magáért a regisztrációért. A két néni, akinél mindezt meg lehetett tenni, kedélyesen elbeszélgetett, elviccelődött mindenkivel, csak éppen a sor nem haladt. (Egyszerűen el sem akartam hinni, hogy ezt itt így csinálják, én az etr-en szocializálódtam ugyebár.) Előttem Gerard, a trinidadi fiú volt, és már messziről láttam, hogy valami probléma van. Amikor odakerültem, megtudtam azt is, hogy mi: az egyik kurzusunkat (Kognitív idegtudomány és a vizuális művészetek) idén nem akarják meghirdetni, mert a tavalyi diákok visszajelzése alapján nem volt eléggé fogyasztói pszichológiára összpontosító. Megkérdezték, hogy mennyire szeretnénk elvégezni, és mivel mindkettten azt mondtuk, hogy igencsak érdekelne minket, ezért az egyik néninek el kellett mennie megkeresni a modulokért felelős embert, és megbeszélni a dolgot. Végül is az lett belőle, hogy választható modulként el lehet végezni, de amikor kiderült, hogy nagyon a művészetekre fókuszál, akkor azt mondtam, hogy köszönöm, inkább nem, ha már ennyit fizetek (fizetnek a szüleim) egy diplomáért, akkor valami olyat akarok tanulni, amivel esetleg megtérülhet ez az összeg. Így a Management & Organisational Behaviour (Menedzsment és szervezeti viselkedés), illetve a Finance for Managers (hm, hogy is lehetne ezt mondani magyarul... Pénzügy vezetőknek... valami ilyesmi) modulokat választottam. (Emberi erőforrás volt még, de azt a hátam közepére nem kívánom.)

Az első félévben ilyen óráim lesznek még:

- Corporate Strategy (Vállalati stratégia)
- Marketing Strategy (Marketingstratégia)
- Research Thesis (Szakdolgozat)
- Qualitative & Quantitative Analysis (Kvalitatív és kvantitatív elemzés)
- Consumer Science (Fogyasztói tudomány... elég hülyén hangzik magyarul, elismerem)

A második félévben a szabadon választható modulokon kívül főleg pszichológiát fogunk tanulni, igazából akkor már majdnem minden a szakdolgozatról fog szólni.

A legfanibb része a regisztrációnak az volt, hogy mindegyik pulton, akárhova ment az ember akármilyen nyomtatványért, dobozban álltak a csokik és a nyalókák, és azzal kínálgattak minket, hogy együnk, együnk. Valamitől mégis csak kövére az angolok.

Azért sem értettem egyébként ezt az old school módszert, mert amint megvolt a regisztráció, odaküldtek minket a 10-15 macbook egyikéhez, h akkor csináljunk magunkról képet meg töltsünk ki egy kérdőívet, és ha hazamegyünk, akkor rámegyünk az egyetemi intranetre, és ott lesz a személyre szabott órarendünk. Na mindegy, ez is megvolt. Kaptunk egy füzetet is, amiben benne van az összes témavezető, illetve néhány bekezdés arról, hogy mivel foglalkozik, mit kutat. Eddig összesen kettő olyat sikerült találnom, aki fogyasztói pszichológiával, de nagyon érdekes témái vannak mindegyiknek. Többnyire a neuropszichológia felől közelítik meg a témát, de ezt egyáltalán nem bánom. 3 hetünk van arra, hogy jelezzük, kinél szeretnénk leginkább írni a szakdolgozatot.

Holnap (vagyis ma) délután 3-kor egy közös teázás lesz a pszichológia szakosokkal és a tanárokkal, állítólag ez is kuriózumnak számít, más szakokon nem csinálják. Á, el sem hiszem, hogy vannak olyan szerencsés emberek, akik a BA-t/BSc-t is ilyen környezetben végezhetik, 3 éven keresztül ide járhatnak.

Közkívánatra (i.e. GhostPunk és az én kívánatomra) mától letépem magamról az indafotó kötelékeit, és normálisabb képmegosztó után nézek. Amíg senki sem segít meg ennél fantasztikusabb megoldással, addig marad a Flickr. Nagyon álmos vagyok ahhoz, hogy rájöjjek, hogy kell slideshow-t beágyazni a forráskódba, úgyhogy marad a link. Holnapra megpróbálom megfejteni. Becsszó.

Íme:

http://www.flickr.com/photos/31075193@N04/sets/72157622317940797/
 

Az elmúlt két napban rengeteg dolog történt velem. Ebből talán a legfontosabb (ha azt leszámítjuk, hogy testpermet jellegű eső esett tegnap egész délelőtt, ez ellen pedig nem véd az esernyő), hogy kedden beiratkoztam. Nagyon gyorsan ment, de azon mondjuk kiakadtam kicsit, hogy felszámoltak még 6 fontot azért, mert utaltam a pénzt (banki költség, de szerintem ők se nagyon tudják, mi az a 6 font).

Sajnos az is kiderült, hogy ebben az országban is hasonlóan csodálatosan virágzik a bürökrácia, mint otthon. Az történt ugyanis, hogy éppen ideje lett volna már nyitnom egy itteni bankszámlát, és a beiratkozásnál ezt meg is tudtam volna tenni. A NatWest képviseletében megjelent kedves hölgy elmagyarázta, hogy el kell mennem a Student Unionba, és kell íratnom egy ún. letter of introductiont, amiben leírja az egyetem, hogy igen, oda járok hozzájuk stb. Lesétáltam a SU épületébe, ahol kiderült, hogy ehhez a levélhez ki kell töltenem egy nyomtatványt, ami alapján megírják nekem a levelet. De ők ezt most rögtön nem tudják megírni, délután vissza kell jönnöm érte. Egyébként meg úgyis kell olyan papír is, ami igazolja, hogy beiratkoztam, olyat a beiratkozásnál tudok szerezni (nem adtak természetesen ilyesmit). Visszamentem a főépületbe, ahol a beiratkozás volt (csak hogy mindenki kellően átérezze a helyzetet: felér egy félórás edzéssel fel-, illetve lemászni a dombról, amin a főépület áll). Ott kiderült, hogy ilyen igazolást csak jövő hétfőtől tudnak adni, de azt egyébként is kérvényezni kell. A srác, aki koordinálta az egészet (és úgy nézett ki, mint a Love Actuallyből a vörös srác, aki Amerikába akar menni) szerencsére jófej volt, hozott nyomtatványt, kitöltöttem, juhuuu.

Időközben az is kiderült, hogy ez a rengeteg papír még mindig nem lesz elég ahhoz, hogy végre meglegyen az a szerencsétlen folyószámla. Kell az a levél is, amit az egyetem akkor küldött, amikor felajánlottak nekem egy helyet. Egyrészt nekem csak olyat küldtek, amiben még az állt, hogy felvesznek, ha teljesítek 3 feltételt (szóval ez nem jelent kb. semmit), úgyhogy ezt el sem hoztam (azt egy 2 mondatos e-mailben jelezték, hogy valóban mehetek). Másrészt meg mi a fenének kell ez a levél, ha már eleve viszek egy papírt arról, hogy igen, én erre az egyetemre járok?? Egyszerűen nem tudom felfogni. És akkor a letter of intrductionről már ne is beszéljünk...

Mondanom sem kell, még mindig nincs bankszámlám az Egyesül Királyságban.

A mai napon csupa jó dolog történt, biztos a kávénak köszönhető, vagy egyszerűen csak megsajnált a Jóisten. 

Már éppen kezdtem teljes depresszióba süllyedni, amikor e-mail jött a pszichológia tanszékről, benne a heti programmal. Azt állítják, hogy ezt már pénteken elküldték nekem, dehát ilyesmi ugye nem volt. Nincs túl sok dolog, ami történni fog a héten (jaj, kezdek leszokni a magyar mondatszerkezetről), olyasmik vannak, mint pl. köszöntő beszéd, köszöntő ebéd, beiratkozás, illetve azoknak a moduloknak a felvétele, amiket el kell majd végeznünk. 3-féle van, abból kettőt kell választani. Már van órarendünk is, ma este küldik át nekem, mert én nem írtam le. (Annyit azért láttam belőle, hogy elég sok óránk lesz ahhoz képest, ahány az ELTE-n volt...)

Szóval éppen kezdtem megnyugodni, hogy számon tartanak még valahol a fiók alján ezen az egyetemen, amikor kopogott a szobám ajtaján a fiúnak kinéző lány, nevezzük Tamarának (ha egyszer az a neve). Azt mondta, hogy itt egy lány, aki engem keres. Ez eléggé meglepett, mert senkit nem ismerek még itt a lakótársaimon kívül. Lefutottam a lépcsőn, és Tammy, a kínai lány állt ott, beugrott, miközben ment be a bankba. Nagyon örültem neki, imádom, hogy csak így be lehet nézni helyekre fél perces kitérővel. Ha úgy döntök, hogy oké, bemegyek a városba vagy benézek az egyetemre, akkor nem kell felülni először a 32-es buszra, aztán átszállni a földalattira, a metróaluljáróban sem kell hosszú sétákat tenni, egyszerűen csak felveszem a  cipőm (vagyis csizmám, ahogy azt az elmúlt 2 napban tettem), és 10 perc alatt bent vagyok. Lehetséges, hogy képtelen leszek visszaszokni a nagyvárosi életre Bangor után. Igazából nem is bánnám, ha nem kéne...

Később bementem az egyetem főépületébe megnézni az órarendet, közben sms-ben megbeszéltük (igen, szereztem sim kártyát is, szóval van angol számom) a trindadi fiúval, hogy összefutunk. Ő a két német lánnyal volt, akik az én kurzusom fordítottjára fognak járni. El sem tudom mondani, mekkora élmény volt olyan emberekkel beszélgetni, akiknek végre minden egyes szavát értettem. (A lányok egymás között is angolul beszéltek, az egyikőjük járt fél évet egyetemre Angliába, nagyon szépen beszél, bár amerikai akcentussal, de abból is azt a fajtát, amit jó hallgatni.) Benéztünk a külföldi diákok számára kialakított információs szobába is, és amikor megláttam ott a mindenféle tájékoztatókat, amik elmagyarázzák, mit hogy kell (pl. bankszámlát nyitni, biztosítást kötni stb.), akkor éreztem azt először, hogy ok, minden rendben, nem lesz itt semmi gond.

Amikor hazaértem, mindenki a konyhában csoportosult, teázott, és a főbérlő is benézett, hogy minden rendben-e. Olyan otthonos így, hogy a konyha- és a nappaliajtót kitámasztottuk, nem zárt ajtókat lát az ember, ha belép. Általában ott lent ücsörgünk és beszélgetünk, teljesen olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Mindenki azt mondja, hogy nem érti, hogy hogy lehet ez, de olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást és együtt laktunk volna, pedig pl. Anne-Marie, az ír lány még egy napja sincs itt. és egyáltalán nem zsúfolt a ház, hogy heten vagyunk (illetve most még csak hatan), fura is lenne kevesebben, félnénk ekkora házban mondjuk négyen.

Ma előkerültek a kolbászok is, Comille meg akarta kóstolni, aztán miután látták rajta a többiek, hogy ízlik neki, mindenki megkóstolta. Szóltam nekik, hogy a bőrét azért szedjék le, azt viszont már nem mertem megemlíteni, hogy az igazából a disznónak a bele, annyiban maradtunk, hogy nem lesz semmi bajuk, ha megeszik, mert természetes anyag. 

Este kocsival kimentünk a Tescóba, és vettem egy készüléket is a sim kártyámhoz, mert a régi telefonom már annyira nem funkcionált, hogy a névjegyzéket sem lehetett megnyitni. Kaptunk viszonylag sok kedvezményt így, hogy 30 font felett vásároltunk egyébként (ennyi lánnyal együtt nem nehéz). Nagyon tetszik, kis fehér-rózsaszín, qwerty billenytűzettel, és olyan csomagban vagyok, amivel ingyen lehet használni a facebookot, a myspace-t és még pár oldalt. Azt még ki kell derítenem, hogy mi a helyzet a twitterrel, de annyira addict már tényleg nem akarok lenni.

Holnap reggel megyünk beiratkozni korán, aztán este strandos buli lesz. Nem, nem egy strandon, hanem egy kocsmában, de strandruhában ajánlott a megjelenés. Még jó, hogy hoztam bikinit! Már elkezdtünk gondolkodni, mit vegyünk fel, eddig a legnagyobb sikert az az ötlet aratta, hogy garbóra vegyük rá a bikinifelsőt, különben megfagyunk! Nincs annyira hideg, 16 fok körül, viszont tornádószerűen fúj a szél egész nap, főleg most, este. 

Az egyetemen is csináltam ma pár képet, azokat mindenképpen meg kell mutatnom, még mindig nem hiszem el, hogy vannak egyetemek, amik nem úgy néznek ki, mint az IZU.

Most próbálok elaludni, holnap reggel keménynek kell lenni.

Megszületett a kotyogós kávéfőzővel való kávéfőzés szakszerű leírása, hálás köszönet érte mamámnak (from Dombori). Íme:

"Tekerd le a tetejét ott középett. Az alsó részébe öntsed a vizet, úgy tedd be a kávétartót, és ne tömd meg nagyon (a víz épp hogy a kávétartót érje el 3/4-ig). Csavard össze, és ahogy elkezd forrnia fölső részben, hamarosan kotyog."

Az angolok egyébként odavoltak tőle, hogy milyen cuki kis dolog ez a kotyogós kávéfőző, egyikük még azt is tudta magától, mire való.

Egyedül ülök a konyhában és próbálok elmélyülni a kotyogós kávéfőzés rejtelmeiben. Aki ismer, az tudja, hogy valószínűbb az, hogy nem is feküdtem le, mint hogy ilyen korán felkeljek, de most meg kell hazudtoljam önmagam. A többiek, akik a sporttal kapcsolatos kuruzsokra járnak, 9-re mentek orientációra, aztán statisztikázni egész nap. Úgy volt, hogy megyek velük én is, mert google mapen mutatták, hova kell menni (ahol a pszichó is van), megnézték, hogy 15 perc, és gondoltam, nem árthat, ha megtudom, hogy pl. hol van a könyvtár. Felkeltünk mindannyian 7 és fél 8 között, de az csak reggeli közben derült ki, hogy igazából nem is oda kell menniük, csak rossz irányítószámot írtak be, és ezért az egyetem főépületét adta ki a google. Ahova menniük kellett, az 37 percre van gyalog, és igazából semmi értelme nem lett volna odamennem, mert nekem azon a campuson nem is lesz órám soha. Így maradtam itthon a kotyogós kávéval. 

Soha életemben nem volt ilyen kávéfőzőm, csak mivel nem akartam lemondani a mindennapos kávézásról (emellett pedig féltem, hogy a French press nem tud nekem való kávét csinálni), ezért kaptam egyet mamámtól, aki biztosított róla, hogy ez igazi, mert még kotyog is (juhúúú). Úgy néz ki, kezdem megszokni, hogy nem Magyarországon vagyok, ugyanis alapból angolul kezdtem el beírni a google-be, hogy hogyan kell kotyogós kávéfőzővel kávét főzni, aztán amikor a kotyogós szó jött volna, akkor rájöttem, hogy az angolok nem is ismerik valószínűleg ezt a fajta szerkezetet. Felháborító amúgy,hogy egy rendes leírást nem találtam, szóval ha valaki úgy érzi, képes rá, hogy betöltse ezt a piaci rést, akkor hajrá.

Ma reggel találkoztam az ír lánnyal is, aki éjjel érkezett. A többiek mondták, hogy neki nagyon durva lesz az akcentusa, de igazából semmivel sem rosszabb, mint az övék, sőt. Ő is aranyosnak tűnik egyébként, nem lesz gond. 

Tegnap éjjel beszéltem facebookon a Trinidad és Tobagó-i fiúval, és megnyugtatott, hogy ő sem tud semmit a heti programról, vagyis inkább én megijesztettem, hogy a lakótársaimnak már ma is van egyetem. Jó volt, hogy emlékeztetett rá, hogy nagyon sokan vannak velem egy cipőben, rengeteg külföldi van, az ő kolijában szinte csak azok vannak. Csupa angollal együtt kezdtem megfeledkezni arról, hogy teljesen normális, amit érzek, és nem vagyok vele egyedül. 

Éjjel néztem még pár munkát is a neten, és mivel azt már tudom, hogy boltban nem sok esélyem lenne munkát kapni (nem beszélek walesiül, meg néha úgy érzem, angolul sem, pedig azért ez nem igaz), ezért próbálok elindulni olyan irányban, hogy hostess (az jól is fiezt a többihez képest, 10 font óránként, boltban 6 font körül), meg olyat találtam, hogy kutatásokban részvétel, mármint vizsgálati/kísérleti személyként. Meglátjuk...

Amit muszáj megmutatnom még, azok az én drága kolbászaim, amiket nem mertem berakni olyan helyre, ahol emberek is megfordulnak (elég erős a szaguk, na), úgyhogy kint lógnak a mi "gyönyörű" udvarunkban. Comille oda jár ki cigizni időnként, úgyhogy még füstölődnek is.

Lassan összeszedem magam és bemegyek a pszichológia tanszékre, hátha kiderül ott valami. Holnap beirtkozás, annyi biztos, de azon kívül... 

Beköltöztem, (majdnem) minden a helyén! Mondjuk annyira még nem, hogy képet is mutassak róla, de annak is eljön az ideje. Azt igazából még mindig nem értem, hogy sikerült ennyi cuccot egy ilyen kicsike szobába bepréselni, köszönjük az Ikeának (nagyon vicces, hogy itt ájkiának mondják).

Képeket inkább a tegnap estéről mutatok, amikor is megérkezett még két lány, és így, négyen elkezdtük belakni a házat. Kitámasztottuk a rengeteg csukott ajtót, kipakoltuk a cuccokat a konyhába, aztán elkezdtünk iszogatni. Miután megittunk egy üveg rosét, egy üveg pezsgőt, egy üveg fehérbort, emelett pedig 1-1 pálinkát, úgy döntöttünk, hogy let's go out. Beültünk egy taxiba, ami az alapdíjat leszámítva 50 pennyért vitt el minket egy szórakozóhelyre. Örültünk, h hú, milyen olcsó taxi, viszont az csak hazafelé derült ki, hogy kb. 1 percre lakunk a helytől. (Én sejtettem mondjuk, mert két saroknyit mentünk kb., de a többiek egészen hazáig nem gyanakodtak.) A pálinkára visszatérve: mindegyikük azt mondta, hogy soha életükben nem ittak ilyen erőset, de érzik rajta a cseresznyét (meggy volt, de who cares). A hely, ahova mentünk, egy elég nagy diszkó volt, tele emberrel. Táncoltunk rengeteget, és megnyugodtam, amikor kiderült, hogy nem csak Magyarországon számítanak slágernek a gagyibbnál gagyibb szeletelős zenék. Amikor hajnalban hazaértünk, még benyomtunk egy pizzát a vajszínű bőrkanapénkon (igazi diákbarát bútordarab, nem is értem, a főbérlőnek hogy jutott eszébe), aztán megbeszéltünk, hogy délig fel sem kelünk. 

A többiek azt mondják, hogy hihetetlenül olcsó itt minden, főleg olyan egyetemi városokhoz képest, mint pl. Cambridge. Magyarországnál azért még így is drágább, szóval én nem vagyok annyira elájulva, de jó tudni. Ma délután megérkezett még egy lány, egy undergraduate. Esküszöm, még mindig félek tőle, pedig az egész délutánt együtt töltöttük. Amikor kopogott az ajtón, és kiment az egyik lány kinyitni, akkor azt hitte, hogy egy fiú. Mondta, hogy ma költözik be, erre Carla rávágta, hogy no (te ugyan nem költözöl be ide...). Azt már nem, hála Istennek, amit gondolt, hogy itt csak lányok fognak lakni, te pedig egy fiú vagy. Hihetetlen, de még a hangja is olyan, mint egy fiúé. A haja olyan, mintha oda lenne ragasztva a fejéhez, nagyon durva. Kell egy kis idő nekem, amíg túlteszem magam rajta. Máltán született egyébként, és élt is ott négy évet.

Délután bementünk a városba, ebédeltünk egyet (nem folyt a vére a roast chickennek!!!), aztán sétáltunk kicsit. Benéztünk a Student Unionba, ahol volt egy bár, ott beszélgettünk a csaposokkal. Azt mondták, ne aggódjunk, ha nincs semmi információnk gyakorlatilag semmiről, majd megtudunk mindent a maga idejében. Én azért aggódom egy kicsit, mert a többiek, akikkel lakom, és sport pszichológia meg egyéb sporttal kapcsolatos szakokra fognak járni, ők már tudják, hogy holnap pl. egész nap statisztika kurzuson lesznek, mert az szükséges nekik a képzés elkezdéséhez. Én meg még mindig nem tudok semmit... Ma este átmegyek szerintem a thai kínai lányhoz, ma megírta a pontos címét, itt lakik tőlem egy utcára, hátha számára már kiderült pár dolog. 

Még mindig nincs telefonom, viszont a Tescóban láttam olyan akciót, hogy ha 30 fontot meghaladó összegért vásárolsz, akkor kb. 20 fonttal olcsóbban vehetsz telefont. Kinéztem nekem való díjcsomagot (sok ingyen sms, ingyen facebook és myspace), már csak el kell menni megvenni. Ma vagy holnap kimegyünk kocsival, Carláé itt van, és csapunk egy családi bevásárlást.

Ma éjfél körül még megérkezik az ír lány is, komppal jön, neki is van kocsija. Állítólag nagyon fiús, úgyhogy a többiek felkészítettek rá, hogy nem nagyon fogunk együtt bandázni, mert nem lesz ránk igénye.

Félelmetes egyébként nagyon itt lenni. Aranyosabb lakótársakat nem is kívánhatnék, viszont teljesen beparáztam, amikor tegnap annyit meséltek arról, hogy náluk ilyen meg olyan volt az egyetem. Teljesen más világ, és félek, hogy hátrányban leszek velük szemben. Az mondjuk jó, hogy sok külföldi lesz a szakomon, és nem én leszek egyedül ilyen szerencsétlen. Elég erős akcentusa van mindegyiküknek, főleg Laurának, aki liverpooli, és olyan gyorsan beszél, hogy néha az angol lányok is visszakérdeznek, hogy pardon?, mert ők sem értik. Viszont arról biztosítottak, hogy az év végére mindannyiuk akcentusából átveszek valamennyit, szóval elég hülyén fogok beszélni, azt hiszem.

Az is kiderült, hogy állítólag min. augusztusig itt kell maradnunk, mert az egész nyáron a szakdolgozatot kell majd írnunk, és itt a könyvtár, itt van minden. Ettől eléggé megijedtem, mert én horvátországi strandos munkát képzeltem magamnak a nyárra... Sokan még szeptemberre sem fejezik be a dissertationt, ahogy ők hívják, ez nem hangzik túl jól. Nagyon szeretnék végre konkrét információkat kapni arról, hogy mit fogok csinálni a következő egy évben... 

Itt vagyooook!!! Délután 3-ra már megérkeztünk, ugyanis korábban értünk ki reggel a Csalagúthoz, és ilyenkor automatikusan fel lehet szállni a foglalt előtti járatra.* Baromi rugalmasak olyan szempontból is, hogy ha 2 óránál nem késik többet az ember, akkor még elmehet a legközelebbi vonattal mindenféle plusz díj fizetése és új jegy vásárlása nélkül. Nagyon vicces volt egyébként a beszállásig vezető út: a franciák úgy körülbójáztak mindent, hogy labirintusra hasonlított a szerelvényhez vezető néhány kilométer. Apa szerint azért csinálták ilyenre, hogy az angolok eltévedjenek, ha háborúra kerülne a sor. Jobb magyarázatot nem találtunk, úgyhogy ezt elfogadottnak lehet tekinteni. 8:50-kor indultunk el Calais-ből, és az időeltolódás miatt 8:25-kor értünk Folkestone-ba. Tiszta sci-fis időutazás-feeling.

Az utolsó kb. 150 km-t autópálya helyett olyan útvonalon tettük meg, amely a hegyek között vezetett, de néha betért egy-egy tipikus gyönyörű walesi városkába. Láttunk rengeteg birkát, akik főként abban különböztek az otthoniaktól, hogy egyrészt jó hosszú farkuk volt (ebben egészen a levágása pillanatáig amúgy nem különböznek a magyaroktól), emellett pedig olyan fehérek, mintha ki lennének mosva. Az eső biztos megteszi hatását... A legtöbbnek jó hosszú volt már a szőre, így egy-egy úgy nézett ki, akár egy fehér perzsamacska.

Bangorben a főbérlő várt bennünket, aki elmondott még pár tudnivalót, aztán hagyott minket pakolni. Édes ember egyébként, direkt hozott nekünk tejet, hogy ha a 2200 km utazás után azonnal teázni szeretnénk, akkor nehogy kielégítetlen maradjon ez a vágyunk. Később arról is biztosított, hogy ha esetleg nem lenne egyetlen barátom sem (amiben biztos, hogy nem így lesz, de ha mégis), vagy szomorú leszek, akkor nyugodtan hívjam fel. Nem biztos, hogy tud segíteni rajtam, de majd mond olyat, aki ilyen. (Elképzeltem, mekkora valószínűséggel zajlik le egy ehhez hasonló beszélgetés a főbérlővel Magyarországon...)

Felcuccoltunk mindent a szobámba, aztán becsekkoltam szüleimnek a hotelbe. Most itt ülök egy bőröndökkel, táskákkal, szatyrokkal és zsákokkal teli szobában, rettentő fáradt vagyok (hála annak, hogy kiderült, a tegnapi szálláson a szobában is van net), sört iszom, és azon gondolkodom, hogy érdemes-e ma nekikezdeni a pakolásnak. Holnap még lesz egy utunk a legközelebbi Ikeába, ami mondjuk nincs olyan közel, mert Liverpool alatt van, ami kb. 1,5 óra innen autópályán. 

Az előbb átjöttek még anyáék, és elmesélték, hogy voltak vacsorázni abban a pubban, ahol múltkor is ettünk, és most tele van fiatalokkal, de ne tudjam meg, mennyire kövérek és rondák. Szép kilátások... Én azért továbbra is optimista vagyok, és abból indulok ki, hogy a nagy számok törvénye alapján 10.000 diákból már csak lesz olyan is, akire mindenféle rossz érzés nélkül rá lehet nézni.

A legjobb mindezek ellenére továbbra is az, hogy ingyen hallgathatom a last.fm-et rádióként, mert ez a UK!!!!! 

*Azt akartam még mesélni a csodálatos self check-inről, hogy odamegy az ember, bedugja a bankkártyáját, amivel a jegyet vette, és az alapján felismer a rendszer, kinyomtatja a papírt, amit a visszapillantóra kell akasztani, és már lehet is beszállni. Elragadtatásom csak tovább nőtt (így már szavakba is alig önthető), amikor kiderült, hogy még ezt sem kell megtennünk, rendszám alapján kiírta a gép a foglaló nevét, kaptuk a cédulát, hajrá.

Bizony, vannak ilyenek is. Mindenek előtt volt nekem például búcsúbulim, ami elég szuperre sikerült. Bár nem tartott hajnalig, azért a bizonyos időközönként az asztalunkhoz érkező alkoholos italok (úgy mint koktélok, tequila és sör) jól végezték a dolgukat és szereztek néhány vidám pillanatot. Azt hiszem, meglincselés nélkül erről az estéről maximum az első tálca tequiláról készült képet szabad publikálnom. A többin szereplő nyelveket, mandulákat és mezítelen felsőtesteket fedje balladai homály. Jó volt veletek nagyon, köszi mindenkinek!

A másik viccesség, amiről a héten értesültem, az a szeptember (19)21-27-ig tartó welcome week egyik programja. Különböző fórumokon láttam már, hogy felhívták a figyelmünket arra, hogy vigyünk sok jelmezt, mert szükségünk lesz rá az év során. Túl sok jelmezt nem sikerült mondjuk összeszednem, már annak is nagyon örültem, hogy a szalagtűzőn is baromi szűk reneszánsz ruhám hátsó cipzárját kisebb küzdelmek árán sikerült felhúznom (hátizomra gyúrok, na). Összeszedtem még a matrózblúzom (legalább most vegyem valami hasznát, ha eddig nem volt annyira sok), valamint a legutóbb pizsonyozásra használt boszorkánykalapomat. Na hát ezekhez a jelmezekhez még csak távolról sem kapcsolódik az a program, amiről mesélni akartam. Ez pedig a Pixar Theme Film Night. Ezen az estén a Pixar valamelyik animációs filmjének (pl. Egy bogár élete, Toy Story, Némó nyomában, Lecsó, Wall-E, Szörny Rt. - többet tényleg nem sorolok már fel) egyik karakterének a bőrébe kell bújni, és ilyen formában megjelenni ott. Mindig is imádtam az eddig csak filmekben látott jelmezes partikat, mint pl. a Gilmore Girlsben a Tarantino-buli. Ha sikerül kitalálnunk valamilyen kivitelezhető jelmezt, akkor természetesen ott a helyünk.

Most ilyen vidám dolgok jutottak eszembe.

Elérkezett a nap, amikor az eddigi életemet egy VW Touran csomagterére kellett redukálnom és bezsákolnom. Itt ülök az egyetlen megmaradt hátsó ülésen, és már észre sem veszem azt, amire az elmúlt 12,5 óra elején még simán azt mondtam volna, hogy vallatóeszköznek is kiváló lenne - a 60 literes szemeteszsákok zizegését. Azt még viszonylag hamar sikerült megoldanom, hogy a sajtreszelő ne koccanjon hozzá másodpercenként háromszor a tortaformához (egy egyetemista életének nélkülözhetetlen kellékei ugyebár), a nyomtató-szkenner-fénymásolótól viszont már kék foltok vannak a combomon, pedig elsőre egész kényelmesnek tűnt.

Az úristen, én nem tudok mindent és mindenkit itthagyni érzés persze megint rámszabadult, amikor kezdett komollyá válni a pakolás tegnap este éjjel. Nem megy nekem ez az elengedés-ügy sajnos. Bár ahogy Niki mondaná, vannak helyzetek, amikor nem kell elengedni, elég csak jó hosszúra nyújtani a karod. Ilyesmivel próbálkozom most, bár tegnap minden második papírfecni láttán sírva fakadtam, szóval még van hova fejlődnöm a témában. Elég szentimentális pillanataim voltak, pedig tudom, hogy minden szép és jó lesz Walesben, igazából el sem tudom képzelni, hogy ne az legyen, de én már csak ilyen hülye vagyok. Az ideális menetrend talán az lett volna, ha az indulás előtt egy héttel bepakolok, aztán a fennmaradó egy hétben sírdogálok 24/7, mindent meggyászolok, és akkor mehetünk. Most már nincs ennyire világvége hangulatom, nem is írok tovább a tegnapi mélypontról.

Belgiumban vagyunk éppen, most tértünk rá a brüsszeli körgyűrűre (ami Vágó I. szerint pleonazmus, mert ha gyűrű, akkor az már kör így is, úgy is, de ez engem annyira nem zavar). Pont az előbb számoltam meg, hogy 6 ország autópályáit fogjuk koptatni, amíg elérjünk a mai úti célunkat, Calais-t. Az előzetes terveknek megfelelően most nem komppal fogunk átkelni a Csatornán, hanem a Csalagúton megyünk vonattal. Van olyan kedvezmény, amivel közel annyiba kerül ez, mintha vízen érnénk el az angol partokat, annyi a feltétel, hogy 2 naptári napnál nem maradunk többet (vagyis maradnak többet szüleim), így ez most pont kapóra jött. A self-check-in nevű csodáról majd később, amikor már a valóságban is láttuk, de én már előre rajongok érte.

A kocsi jelenlegi állapotának szemléltetésére holnap csinálok néhány képet elrettentés céljából. Stay tuned.